Zümi egy reggel egyedül indult gyűjteni.

– Ne menj túl messz! – szólt utána Mézi.

– Nem fogok!

Zümi talált egy gyönyörű virágos rétet.

Egyik virágról a másikra repült.

Aztán meglátott egy különösen szép kéket.

– Csak még azt!

Aztán egy sárgát.

– Na jó, még ezt!

Aztán egy lilát.

Amikor végül felnézett, minden másképp nézett ki.

– Hol vagyok?

Zümi megijedt.

Erre repült.

Arra repült.

Sehol a kaptár.

– Mézi!

Senki sem válaszolt.

Zümi egy levélre szállt.

Aztán eszébe jutott, mit tanult az első tájékozódó repüléseken.

Figyelte a környéket.

Hol áll a nap?

Merre volt az öreg fa?

Hol látta reggel a nagy fehér házat?

Felemelkedett.

– Ott a diófa!

Tovább repült.

– És ott a sövény!

Egyre ismerősebb lett minden.

Végül meglátta a kaptárt.

– ITTHON VAGYOK!

Mézi a bejáratnál várta.

Zümi egyenesen a karjába repült.

– Eltévedtem!

– De hazataláltál.

– Először összevissza repültem. Aztán elkezdtem figyelni.

Mézi elmosolyodott.

– És ez segített.

Aznap este Zümi sokáig nézte a kaptár bejáratából a tájat.

Az öreg fát.

A sövényt.

A virágos rétet.

Most már még jobban ismerte az otthona környékét.

És valami fontosat is megtanult.

Ha egyszer nem tudod, merre menj, nem mindig az a megoldás, hogy még gyorsabban rohansz. Néha az segít, ha körülnézel, gondolkodsz – és megkeresed az ismerős jeleket.