Egyik reggel Zümi kirepült a kaptárból, és valami furcsát érzett.

Hideg volt.

A rét is megváltozott.

A nyári virágok nagy része eltűnt.

– Mézi! Hová lettek a virágaink?

– Közeledik a tél.

Zümi még sohasem látott telet.

– És télen hol gyűjtünk nektárt?

– Alig találunk majd virágot. Ezért dolgoztunk egész nyáron.

Zümi ekkor értette meg igazán, miért volt tele a kaptár mézzel.

Aznap messzebb kellett repülniük.

Egyszer csak Zümi felkiáltott.

– Ott!

Egy napos részen néhány késői virág nyílt.

A méhek boldogan szálltak rájuk.

Zümi azonban most nemcsak a mai napra gondolt.

Eszébe jutott a hideg tél.

A kaptár.

Picurka.

Mézi.

A királynő.

Az egész családja.

Szorgalmasan gyűjtött.

Amikor este hazatértek, Zümi a mézraktárra nézett.

– Ez mind télire van?

– Nagyrészt igen.

– Akkor amikor kint hideg lesz, ebből élünk?

– Pontosan.

Zümi büszkén tette le az aznapi rakományát.

Most először érezte igazán, hogy a nyári munka nemcsak a máról szólt.

Hanem a holnapról is.

Néhány nappal később lehullottak az első sárga levelek.

Zümi már nem szomorkodott a virágok miatt.

Tudta, hogy tavasszal visszatérnek.

Addig pedig a kaptárban együtt vigyáznak egymásra.

Mert néha azért dolgozunk ma, hogy holnap is legyen miért mosolyognunk.