Zümi egyik reggel halk neszezést hallott.

– Mi ez?

Egy apró méhlárva mocorgott az egyik sejtben.

– Ő Picurka – mondta Mézi.

– De hát nincs szárnya!

– Még nincs.

– Lába?

– Az sincs.

Zümi elcsodálkozott.

– Akkor hogyan lesz belőle olyan méhecske, mint mi?

– Idővel.

Ekkor egy fiatal dolgozó méh érkezett.

– Jó reggelt, Picurka! Meghoztam a reggelit!

Óvatosan megetette a kis lárvát.

– Ki ő? – kérdezte Zümi.

– Dajkaméh. A fiatal méhek egyik fontos feladata, hogy gondoskodjanak a fejlődő kicsikről.

Zümi egész délelőtt figyelte őket.

A dajkaméhek egyik sejttől a másikig jártak.

Etettek.

Tisztogattak.

Ellenőrizték a kicsiket.

– Rengeteget dolgoznak! – csodálkozott Zümi.

– Te is voltál ilyen pici – mondta Mézi.

Zümi elkerekedett szemmel nézett rá.

– Én?

– Bizony. És rólad is gondoskodtak.

Zümi visszanézett Picurkára.

Eddig sohasem gondolt arra, hány méhecske munkája kellett ahhoz, hogy ő egyszer kirepülhessen a virágok közé.

Délután ő is segített.

Nem etetett – azt a tapasztalt dajkaméhekre bízta –, hanem vizet vitt nekik, és kitakarított néhány üres sejtet.

Este ismét odament Picurkához.

– Jó éjszakát, kicsi méhecske! Nőj nagyra! Rengeteg virág vár rád odakint.

Picurka természetesen nem válaszolt.

De mintha egy picit megmozdult volna.

Zümi boldogan mosolygott.

Most már tudta, hogy mielőtt valaki nagy és ügyes lesz, gyakran mások vigyáznak rá.

Ahogyan egykor őrá is vigyáztak.

És talán éppen ezért olyan jó érzés később nekünk is gondoskodni valaki másról.