Azon a nyáron elérkezett az év legmelegebb napja.

Már reggel forró volt a levegő.

Délben Zümi úgy érezte, még a csápja is megolvad.

– Mézi! Mindjárt megsülünk!

– Akkor ideje bekapcsolni a légkondicionálót.

Zümi elkerekedett szemmel nézett rá.

– Nekünk van légkondicionálónk?

– Van bizony.

– Hol a kapcsoló?

Mézi a szárnyára mutatott.

– Itt.

A kaptár bejáratánál méhek sorakoztak fel, és gyorsan mozgatni kezdték a szárnyukat.

Zzzzzzzzzzz!

– Mit csinálnak?

– Mozgatják a levegőt.

Közben más méhek apró vízcseppeket hoztak.

Zümi is beállt közéjük.

Csapkodta a szárnyát.

Zzzzzzzzz!

Egy perc múlva megszólalt:

– Kész vagyunk?

– Még nem.

Zümi tovább csapkodott.

– Most?

– Még nem.

– És most?

Mézi elnevette magát.

– Zümi, egy egész kaptárat nem lehet két perc alatt lehűteni!

Így hát dolgoztak tovább.

Vizet hordtak.

Levegőt mozgattak.

Segítettek egymásnak.

Zümi egy idő után észrevette, hogy odabent valóban kellemesebb lett.

– Sikerült!

– Sikerült – mondta Mézi.

Zümi büszkén nézett körül.

– Akkor mi vagyunk a kaptár ventilátorai!

– Valahogy úgy.

Estére lement a nap, és végre hűvösebb szellő érkezett.

Zümi kifeküdt a kaptár bejáratához.

– Micsoda nap!

Mézi mellé telepedett.

– De mindenki jól van.

Zümi elmosolyodott.

Ez volt a legfontosabb.

Aznap megtanulta, hogy a méhek nemcsak élelmet gyűjtenek és mézet készítenek.

Az otthonukról és egymásról is gondoskodnak.

Mert amikor mindenki csak egy kicsit segít, együtt még a legforróbb napot is könnyebb átvészelni.