Egy reggel különös izgalom támadt a kaptárban.

– Utat! Utat! – hallotta Zümi.

A méhecskék félrehúzódtak, és a lépen lassan végigsétált egy méh, aki mindenkinél nagyobbnak tűnt.

Zümi tátott szájjal nézte.

– Mézi! Ki ő?

– Ő a királynő.

Zümi gyorsan megigazította a csápját.

– A királynő? Akkor hol a koronája?

Mézi elnevette magát.

– A méhkirálynők nem viselnek koronát.

– És trónjuk sincs?

– Az sincs.

Zümi csalódottan nézett.

– Akkor mitől királynő?

– Gyere, megmutatom.

Közelebb repültek.

A királynő egyik sejttől a másikig haladt. Minden sejtet gondosan megvizsgált, majd egy-egy apró petét helyezett beléjük.

– Ezekből méhecskék lesznek? – kérdezte Zümi.

– Bizony.

Zümi még közelebb merészkedett.

A királynő egyszer csak megállt előtte.

– Te vagy Zümi, ugye?

Zümi úgy meglepődött, hogy majdnem lepottyant a lépről.

– I-i-igen, felség!

A királynő elmosolyodott.

– Nem kell felségnek szólítanod.

– Pedig azt hittem, egy királynő egész nap parancsolgat.

– Én is dolgozom – felelte a királynő. – Csak más a feladatom.

Zümi körülnézett.

Volt, aki takarított.

Más virágport rendezett.

Megint más a kicsikről gondoskodott.

A királynő pedig újabb és újabb petéket rakott a gondosan előkészített sejtekbe.

Zümi lassan megértette.

– Akkor itt mindenki fontos?

– Mindenki – válaszolta a királynő.

– Még én is?

– Te is.

Zümi büszkén kihúzta magát.

Délután, amikor Mézivel kirepültek virágport gyűjteni, Zümi még mindig a királynő szavain gondolkodott.

– Tudod, Mézi, szerintem rájöttem valamire.

– Mire?

– Nem attól fontos valaki, hogy koronát visel.

Mézi mosolygott.

– Hanem?

– Attól, hogy hozzáteszi a saját munkáját ahhoz, amit együtt csinálunk.

Aznap este Zümi még egyszer messziről rápillantott a királynőre.

Már nem egy mesebeli uralkodót látott benne.

Hanem egy méhecskét, akinek különleges feladata volt a nagy családban.

És ettől valahogy az egész kaptár még csodálatosabbnak tűnt.

Mert egy közösségben nem kell mindenkinek ugyanazt csinálnia ahhoz, hogy mindenki fontos legyen.