Zümi már sokszor gyűjtött nektárt, de egy dolog még mindig nem hagyta nyugodni.

Egy este megkérdezte:

– Mézi, hol van a kaptárban a mézgyár?

– A micsoda?

– A mézgyár! Valahol csak át kell változtatni a nektárt mézzé!

Mézi mosolygott.

– Gyere utánam!

Zümi arra számított, hogy hatalmas gépeket lát majd.

De nem volt ott semmiféle gép.

Csak méhek.

– Hol a gyár?

Mézi körbemutatott.

– Itt.

– De hát itt csak mi vagyunk!

– Pontosan.

Zümi ekkor megtudta, hogy a virágokból összegyűjtött nektárt a méhek hazahozzák. A kaptárban más dolgozók tovább foglalkoznak vele, majd a lép sejtjeibe kerül.

– És most kész a méz?

– Még nem.

A méhek felsorakoztak a lépnél, és mozgatni kezdték a szárnyukat.

Zzzzzzzzz!

– Mit csinálnak?

– Segítenek, hogy a nektárból távozzon a fölösleges víz.

Zümi beállt közéjük.

Zzzzzzz!

Egy idő után már majd leszakadt a szárnya.

– Mézi! A mézkészítés nagyon fárasztó!

– Bizony. Sok-sok méhecske munkája kell hozzá.

Amikor a méz elkészült, a sejtet vékony viaszréteggel lezárták.

Zümi nézte a csillogó mézet.

Eszébe jutott a sok virág, amelyet meglátogatott.

A repülés.

A gyűjtés.

A hazafelé vezető út.

És a sok méhecske, aki utána tovább dolgozott.

– Akkor egyetlen csepp mézben is rengeteg munka van?

– Bizony.

Zümi óvatosan megszagolta.

Virágos, édes illata volt.

Aznap este különösen büszkén nézett végig a kaptáron.

Most már tudta:

egy csepp méz nem egyetlen méhecske munkája. Egy egész közösség története van benne.