Zümi egy reggel arra ébredt, hogy nagy építkezés kezdődött.

– Új lépre van szükségünk! – mondta Mézi.

Zümi körülnézett.

– Hol a tégla?

– Nincs tégla.

– Akkor a fa?

– Fa sincs.

– Akkor miből építkezünk?

Mézi mosolygott.

– Viaszból.

Zümi először azt hitte, tréfál.

Aztán meglátta az apró viaszlemezkéket.

A dolgozó méhek saját testük által termelt viaszból építették a lépet.

Zümi csodálkozva figyelte, ahogy lassan kialakulnak az apró hatszögletű kamrák.

– Miért nem kerekek?

– Így nagyon szépen egymás mellé illenek – felelte Mézi.

Zümi nekilátott segíteni.

Nem volt könnyű.

Az első próbálkozása kicsit ferde lett.

A második még ferdébb.

– Én ezt nem tudom! – sóhajtott.

Egy másik méhecske odarepült hozzá.

– Majd segítek.

Aztán még egy.

És még egy.

Dolgoztak együtt.

Lassan elkészült az új lép.

Zümi hátrébb repült, és megnézte.

– Ez gyönyörű!

A sok apró hatszög úgy sorakozott egymás mellett, mint egy aranyszínű város házai.

– És mire használjuk?

– Sok mindenre. Itt nevelkedhetnek a fiatal méhek, és itt tárolhatjuk az élelmet is.

Zümi végigsimított az egyik viaszfalon.

Arra gondolt, milyen érdekes.

A virágok nektárt adnak.

A méhek mézet készítenek.

És még az otthonukat is maguk építik.

Este az új lép már a kaptár része volt.

Zümi büszkén mutatta Mézinek az egyik kis cellát.

– Ezt én is építettem.

– Tudom.

– Bár egyedül biztosan nem sikerült volna.

Mézi elmosolyodott.

– A kaptárban sok minden éppen ezért sikerül.

Zümi aznap este az új lép mellett aludt el.

És mielőtt lehunyta a szemét, arra gondolt:

ha sok apró kéz – vagy éppen sok apró méhláb – együtt dolgozik, abból csodálatos dolgok születhetnek.