Egy forró nyári délután Zümi és Mézi messz repültek a kaptártól.

A mező tele volt virágokkal.

Egyszer csak eltűnt a nap.

Zümi felnézett.

Hatalmas szürke felhők gyülekeztek.

– Mézi…

Dörr!

Megszólalt az ég.

– Haza kell indulnunk!

A szél egyre erősebben fújt.

Zümi minden erejével csapkodta a szárnyát.

Egy hatalmas esőcsepp zuhant mellé.

Aztán még egy.

– Nem bírom! – kiáltotta.

– Gyere utánam!

Egy nagy levél alatt találtak menedéket.

Hamarosan más méhecskék is érkeztek.

Ott kuporogtak együtt, miközben odakint zuhogott az eső.

Zümi aggódott.

– Mi lesz, ha nem találunk haza?

Mézi közelebb húzódott hozzá.

– Megvárjuk, amíg biztonságos lesz.

Nem sokkal később az eső csendesedni kezdett.

A felhők szétnyíltak.

Előbújt a nap.

– Nézzétek! – kiáltotta Zümi.

A távolban ismerős fák rajzolódtak ki.

– Arra van az otthon!

A kis csapat együtt indult el.

Amikor megérkeztek a kaptárhoz, a többiek már várták őket.

Zümi fáradtan, csuromvizesen lépett be.

– Itthon vagyunk!

A kaptár melegében hamar megszáradtak.

Aznap este Zümi sokáig gondolkodott a viharon.

Megértette, hogy a természetben nem minden nap napsütéses.

Van szél.

Van eső.

Néha félünk is.

De egy rossz idő sem tart örökké.

Reggelre újra ragyogott a nap.

A virágokon apró vízcseppek csillogtak.

Zümi kirepült, és boldogan kiáltotta:

– Nézd, Mézi! A mező még szebb lett!

És azon a reggelen megtanulta:

a vihar után újra kisüt a nap – és sokkal könnyebb átvészelni a nehézségeket, ha közben vigyázunk egymásra.