Egy reggel Zümi furcsa dolgot látott.

Az egyik méhecske a lépen ide-oda szaladgált.

Megfordult.

Riszzent egyet.

Aztán újra kezdte.

Zümi közelebb ment.

– Mézi! Gyere gyorsan! Szerintem Pöttyös megbolondult!

Mézi odanézett.

– Nem bolondult meg. Táncol.

– Táncol?

Zümi még közelebb hajolt.

– De hát nincs is zene!

Mézi nevetett.

– A méheknek nincs szükségük zenére ehhez a tánchoz. Pöttyös üzenetet hozott.

– Üzenetet? Hol van?

– Éppen előtted.

Zümi csak pislogott.

Pöttyös közben tovább táncolt.

– Talált egy helyet, ahol sok virág nyílik – magyarázta Mézi. – A mozgásával megmutatja a többieknek, merre keressék.

Zümi ámulva figyelte.

– Vagyis beszél a tánccal?

– Mondhatjuk így is.

Zümi azonnal megpróbálta utánozni.

Jobbra szaladt.

Balra fordult.

Megpördült.

Nekiment Mézinek.

– Hoppá!

A körülöttük álló méhek nevetni kezdtek.

– Talán először figyelj – tanácsolta Mézi.

Zümi most már komolyan nézte Pöttyöst.

Nem sokkal később több gyűjtőméh is elindult a jelzett irányba.

Zümi velük tartott.

Átrepültek a réten, megkerültek egy öreg diófát, és egyszer csak meglátták.

Egy egész mezőnyi virág ringatózott előttük.

– Pöttyösnek igaza volt!

Egész délelőtt gyűjtötték a nektárt.

Amikor Zümi visszaért, nagyon büszke volt.

– Most már értem! Ha Pöttyös megtartotta volna magának a titkot, csak ő találta volna meg ezt a sok virágot.

– Így van – mondta Mézi. – De megosztotta a többiekkel, amit tudott.

Este Zümi még egyszer megpróbálta a táncot.

Most már nem ütközött neki senkinek.

Majdnem.

– Egész ügyes! – nevetett Mézi.

Zümi pedig aznap megtanulta:

amit tudunk, attól nem lesz kevesebb, ha megosztjuk másokkal. Néha éppen attól lesz sokkal több.