Néhány nappal később Mézi reggel odarepült Zümihez.

– Ma nagy napod lesz.

– Mit csinálunk? – kérdezte Zümi izgatottan.

Mézi a kaptár kijárata felé mutatott.

– Kimegyünk.

Zümi szíve akkorát dobbant, hogy majdnem megfeledkezett a szárnyairól.

A kijárathoz lépett.

Odakint ragyogott a nap.

– Indulhatunk?

– Indulhatunk!

Zümi kitárta a szárnyait.

Zzzzzzz!

Először kicsit jobbra billent.

Aztán balra.

Végül megtalálta az egyensúlyát.

– Repülök! Mézi! REPÜLÖK!

Alattuk zöld mező terült el, tele sárga, fehér, lila és kék virágokkal.

Zümi egy margarétára szállt.

– Szervusz, Virág! – mondta udvariasan.

A virág persze nem válaszolt, de finom illat áradt belőle.

– Kóstold meg a nektárt – biztatta Mézi.

Zümi óvatosan beleszürcsölt.

– Ez finom!

Ahogy a virágon mászkált, apró virágporszemek tapadtak a testéhez.

Ezután egy másik virágra repült.

– Jaj! – kiáltotta. – Összepiszkoltam magam!

Mézi nevetett.

– Éppen ez a lényeg.

– Hogy piszkos legyek?

– Nem. Amikor egyik virágról a másikra repülsz, virágport viszel magaddal. Ezzel segítesz a növényeknek.

Zümi elgondolkodott.

– Vagyis miközben ennivalót gyűjtök, segítek a virágoknak is?

– Pontosan.

Zümi ettől kezdve még lelkesebben repült.

Virág.

Újabb virág.

Még egy virág.

Egyszer csak egy hatalmas almafa mellett kötöttek ki, amely tele volt virágokkal.

Zümi ágról ágra szállt.

– Vajon ezekből mi lesz?

– Ha minden jól megy, egyszer almák – felelte Mézi.

Zümi megállt.

– Alma? Abból, amit most csinálunk?

– Mi csak segítünk hozzá.

Zümi büszkén kihúzta magát.

Hazafelé már nehéz volt a rakománya, mégsem panaszkodott.

Este kinézett a kaptárból a távoli almafa felé.

Arra gondolt, hogy egyszer talán egy kisgyerek leszakít róla egy piros almát.

A gyerek nem fogja tudni, hogy hónapokkal korábban egy apró méhecske is járt annál a virágnál.

De ez Zümit egyáltalán nem zavarta.

Mert aznap megtanulta:

a legkisebb segítségből is születhet valami nagy.